Egy tangó az életem

Hallgasd, egy tangót dúdol a szél,
Minden ölelése szerelemrõl beszél,
És a léptünk suhan az éjszakán,
A lázas pillantás egy csókot kíván.

Hallgasd, egy tangót küldök neked,
Nyújtsd ki a kezed és csukd be a szemed,
A bálterem közepén lebben a fátyol,
Az égen a hold és minden csillag táncol.

Májusi illat száll a táj fölött,
Elmarad a föld a szerelem mögött,
A fehér ruhámnak szárnya lebeg,
Távol lett a föld, s közel a fellegek.

Szorosan ölelj át, és maradj itt velem,
Csak tangót táncoljunk, édes kedvesem,
Így táncoljunk át az egész életen,
Mert megmarad a csók és a szerelem.

Szikrát szór az ég, csillog a hajam,
Amikor átölelsz, elakad a szavam,
Két karod öleli át az életem,
Remegõ ajkadon van a szerelem.

Hallgasd a zenét és álmodj velem,
Ott van a kezedben egész életem,
A csillagok között ragyog a szemem,
Mert örökké tart, örök a szerelem.


Kábítószer a szerelem

Illatodat érzem, talán a szél hozta,
Mindig megérkezik, olyan, mint a posta,
Fölkavar, elillan… rohannék utána,
Csak a képzelet tart ma a karjába.

Elképzeltem csókod mámorító ízét,
A képzelõdéstõl ma már csak a kín ért,
Nem játszadozni egy képzelt világgal,
Szembetalálkoznék újra a magánnyal.

Nem beszélünk róla, mégis létezik,
A négy szívkamrába mint lakó költözik,
Fölkavarja lelked, álmodozva várod,
Hogy a nagy szerelmet egyszer megtalálod.

Ha még nem találtad, indulj el az útra,
Szomjas lelked – tested rátalál a kútra,
A vágyaknak kútja soha ki nem szárad,
Mikor megízleled, majd õ megy utánad.

Ez is kábítószer, örök a hatása,
Ettõl lesz a szívnek ezer vallomása,
Megtalálhatod az örök boldogságot,
De ha nem vigyázol, az örök halálod.

Örök sebeket hagy a szerelem lángja,
Soha el nem tûnik, õ egy örök fáklya,
Félelmetes tûzként lobog a világba,
Vagy öröm, vagy bánat marad a nyomába.


A búcsúzás

Fordul a sorsnak kereke,
Indul az Isten gyermeke,
Indul a testvér, a barát,
Remegve hallgatom szavát.

A búcsú fájdalmasan szól,
A szemeimre könnyeket szór,
Ma elviszed a lelkemet,
De azt látom, Isten szeret.

Hogy együtt voltunk, köszönöm,
A könnyeken ül az öröm,
Csak azért fáj a búcsúzás,
Mert benne él egy vallomás.

A szeretetnek hangja él,
A testvér hozzám így beszél,
Tudom, lesz még találkozás,
De mégis fáj a búcsúzás.

Te elindulsz, én itt leszek,
És újra mindent megteszek,
Ha üzenetet hoz a szél,
A sóhajodról így beszél.

Ne félj, lesz még találkozás,
Isten akarja, senki más,
Míg átölel a két karom,
A szívdobbanást hallgatom.

A szívemben a szeretet,
Remegve szorítom kezed,
Szorítom, s elengedem,
Könnybe lábad a két szemem.

Isten kísérjen utadon,
A búcsú mindig fájdalom,
Ha visszatérsz, én várok rád,
Csak így lesz teljes a család.

Nyitva elõtted otthonom,
Kitárva vár a két karom,
Kettébe szakadt a hazám,
S fáj, hogy nálad van az Anyám.

Az anyaföldnek üzenem,
Hogy soha el nem feledem,
Remeg a szívem és úgy fáj,
Nézd csak, közös ez a táj.


Vannak még Júliák

Az elmúlt éveknek volt egy Júliája,
Csak a szerelem volt egyetlen hibája,
Belehalt a teste, s megmaradt egy emlék,
Egy világ megtudta, hogy egymást szerették.

Van még olyan lélek, aki tud szeretni,
El nem ért vágyakért annyira szenvedni,
Ma is a halál jár a szerelmes nyomába,
A kínzó vágyakat vinné a halálba.

Júlia ajkain fölszáradt a méreg,
Ha eszembe jut, mai nap is félek,
Forró ajkaimon tüzes csókok égnek,
Talán a sóhajom nem lesz örök méreg.

Tiltották a csókot, a szerelmes ágyat,
De nem tudták elûzni szívébõl a vágyat,
Oh, Júlia, ki itt élsz ma is a szívemben,
Látom már a halált e nagy szerelemben.

Nem kell a poharad, inkább félreállok,
A sírom fölött még ne nyíljanak virágok,
Ha az élet tiltja, nem kell Rómeoja,
Az életnek, félek, nem lesz több írója.

Ki írja meg újra a szerelmi vágyat?
Én is nagyon vágytam megvetni az ágyat,
A sors nem akarja, hogy én legyek az emlék,
Az én halálomat, tudom, elfelednék.


Visszatér a tavasz

Mennyire vártam már egy tiszta választ,
Féltem, hogy valami tõled is elválaszt,
Féltem, hogy nem látod, milyen lett a lelkem,
Mikor arcodat láttam, mindent elfeledtem.

Meggyógyult a múlt, fölébredt a szívem,
Megfáradt életem megvédi a hitem,
Hiszem, hogy a tavasz nekem nyit virágot,
Mindent elmesélek, mit szívem imádott.

Ma még a havas táj tombol és haragszik,
Sötét éjszakákon a szél még hallatszik,
Tépi a világot, dermeszti az érzést,
A meleg szívembe ébreszti a kérdést.

Ugye visszatérsz, rügyfakasztó tavasz?
Elmúlik a hideg, elmúlik a panasz,
Figyelem az égbolt minden rezdülését,
A déli madarak visszarepülését.

Milyen boldog voltam, milyen boldog leszek,
Meleg, zöld tájakon virágokat szedek,
Tûzpiros virágot egy csokorba rakom,
És egy vallomással a kezedbe adom.

Te is örülj a nyárnak, úgy, ahogy akarom,
Miattad mozdul a szívem, miattad a karom,
Akarj úgy szeretni, ahogy még nem szerettek,
Ne sápadjon lombja soha a kerteknek.

Ha mellettem maradsz, örök nyárban élek,
Ne félj, ha néha mesérõl beszélek,
Te leszel a herceg e mesevilágban,
Te leszel a holdfény a sötét éjszakában.


Nincs késõ

Késõ! Mily kínos gondolat,
A lélek mégis elfogad,
Átnéz a párás ablakon,
Míg fölsóhajt a fájdalom.
Újra zuhan a mély sötétség,
Eloltva szívem minden mécsét,
Az üstökös már semmit nem mer,
Örökös próbán áll az ember.
Ha kibírod, jutalmat ad,
S talán az élet elfogad,
A gyötrõdésed porba hull,
De arcod színe nem fakul.
Késõ? Ki mondta ezt a szót?
Ki nem szánta a fáradót?
Lelkébe ezer kín szorult,
Vív egy új világháborút.
Segítséget nem mer kérni,
Miért kell ennyire félni?
A jövõ soha nem játék,
Elesett hõs csak egy árnyék,
Megjelent, mint egy kísértet,
Kinek minden szavát érted.
Szívdobbanás? Régi dallam,
Ne engedd kivégezni magam,
Akartál jönni, hát légy erõs,
Harc nélkül nem születhet hõs.
Késõ? Nincs késõ soha!
Csak ne lennél ily mostoha.
Egyedül nem fogod kibírni,
A legnagyobb hõs is tud sírni.
Engedd, hogy ott legyek veled,
Még soha nem voltam ellened.
Késõ? Nem hiszem el szavad,
Mert a gondolat oly szabad,
A kûzdelem nemes vonás,
Ki az igazságért mélyre ás,
Mindig felszínre hozza a célt,
Nincs késõ, mindent elért.


Gyere és nézz

Gyere és nézz a szerelem szemébe,
Egy képzelt világ él minden éjjelébe,
Zavaros ez a kép, néha szendereg,
Tántorogva jár, mint halálos beteg.

Szívében a vágy porrá ég, s az álma
Zuhan, mint a csillag e halandó világba.
Ne engedd leesni, öleld, mint a dajka,
Ki a gyermek sírását minden percben hallja.

Nézz a sötét égre, mennyi csillogás!
Ma még ott vagyok, mert él egy vallomás,
Ha fölébreszt a fény és Szivárvány ragyog,
Ráírtam a nevem, olvasd, ott vagyok.

Csak percekig tart e csodálatos kör,
Ha kifakul a szín, halálosan gyötör,
Ha könnyet ejt az ég, látom megjelenni,
Így üzen az Isten „Tudlak még szeretni.”

Ha te nem szeretsz, a Szivárványt csodálom,
Mi mindennél szebb, olyan, mint egy álom,
Kifakult színek, mégis reményt ad,
Mert Isten az üzeni, egyszer elfogad.


Mosolyod volt

Mosolyod volt minden kincsem,
Ameddig közelemben voltál,
Válaszra vártam, úgy remegtem,
De te csak pillantással szóltál.

Én nem értek, csak szavakból,
Figyeltem mosolyod tiszta fényét,
De a várakozás elfárasztott,
S megölted álmaim reményét.

Úgy hulltam alá, mint a csillag,
Kinek a föld utolsó útja,
Kiégett fénysugár az égbõl,
Ki utolsó pályáját futja.

Ki belenéz az éjszakába,
Zuhanva, csak emlék marad,
A tejút szélén élt a lelke,
De vesztébe belerohant.

A hold, mint édesanya lelke,
Kérte: „Ragyogj még, csillagom!”
Mosolyod volt minden kincsem,
Ha elfogy, már nem vállalom.

Ha mosolyod könnycseppé válik,
Áztasd vele emlékemet,
Ki ott ragyogott fönn az égen,
Még a föld mélyén is szeret.

Csak érted ragyogtam az égen,
De a lelkemmel mindig látlak,
Visszatérek a tejútra,
Egy más világban téged várlak…


A gyûrûk ragyognak

Minden várakozást megoldott az idõ,
Látom, megmaradt a szíved és az erõ,
A szeretet a föld legdrágább kincse,
Lehullt bánatodnak legnagyobb bilincse.

Megérkezett a társ, ki két kezedet fogja,
Aki arcod nézi, egyre mosolyogva,
Szerelmes szívében ma már lángok égnek,
Nincs ereje többé a szónak és a féknek.

Minden ölelésben újabb vallomása,
Te lettél a szíve minden dobbanása,
A gyûrûk ragyognak, akárcsak a szeme,
Te lettél élete és hû szerelmese.

A gyûrû az élet összekötõ lánca,
Elindult az élet összekötõ tánca,
Ha együtt haladtok, nincs már mitõl félni,
A legnagyobb vágyakat így lehet elérni.

Úgy szorítsd a kezét, hogy ne akarjon sírni,
E nehéz életet ki lehessen bírni,
Úgy szeresd, hogy ajka mindig mosolyogjon,
Egész életedben melletted maradjon.

Mert amikr Jézus itt lent járt a földön,
Azért jött, hogy ember hozzá könyörögjön,
Akkor is volt gyûrû, amit Õ megáldott,
Örök szeretetben hagyta e világot.

A Kánai mennyegzõn az asztalhoz ültek,
Milyen csodálatos, hogy együtt örültek,
Talán Jézus újra itt ül s végignézi,
Az Isteni hatalom a munkáját végzi.

Aranygyûrût vesz Jézus a kezébe,
Látja a szerelmet az ifjak szemébe,
Úgy fonja azt össze, hogy el ne szakadjon,
Hogy a szerelmes szív mindig megmaradjon.

Marajd velük Jézus, vigyázd az életet,
Fond örökre össze e szerelmes kezeket,
Kísérd el az úton, amerre csak járnak,
Bocsásd meg, ha néha mégis hibáznak.

Áldd meg gyermekekkel, örök szerelemmel,
Maradj velük mindig, vigyázó szemeddel,
Mert ahol Te jársz, örömkönnyek hullnak,
Ifjak vagy idõsek Teeléd borulnak.

Néha a boldogság mennyire tud fájni,
Mert akit szeretünk, attól el kell válni,
Jönnek és elmennek, s mi ittmaradunk sírni,
Az igaz boldogságot csak így lehet kibírni.

Mit ér a földi kincs, hogyha nincs béke?
Maradj velük, Jézus, hogy ne legyen vége,
Tartsd meg a léleknek meleg sóhajtását,
Kösd össze a szívek minden vallomását.


Ott mondom el

Nézd, minden változó, gyászol a világ,
Az ember kezében hervad a virág,
Búcsúszavak sírnak a virág szirmain,
És semmivé válnak a világ sírjain.

Ma még látom a fényt, látom a szemed,
Ma még élõ lelkem mondja, hogy szeret,
Isten forgatja a sorsom kerekét,
Bármikor elveszi e földi gyermekét.

Nem tudom, az élet még meddig marad?
Meddig hallgatom vigasztaló szavad?
Meddig remegek két szemed elõtt?
S miért veszed el tõlem az erõt?

A várakozás ma már túl nehéz,
Talán búcsúzásra nyúlik ki a kéz,
De mielõtt végleg kimondom neved,
Tudnod kell, hogy lelkem mennyire szeret.

Forró sóhajomtól föltámad a szél,
Sötét éjszakákon hallgasd mit beszél,
Te voltál a vagy, te az akadály,
De nem bírom tovább, egyre jobban fáj.

Ma már búcsúzom, nem maradt remény,
Kínos éjszakákon nem maradt már fény,
Becsukom szemem, a boldogság szalad,
És az életemben semmi nem marad.

Elakad a szó, a mondanivaló,
Újra elsüllyed a Titanic hajó,
Soha ne keresd, veszélyes az út,
Majd a másvilágon talán eléd jut.

Ott mondom majd el, ha Isten engedi,
Hogy a lelkem a tiéd szereti,
Ott imádkozom, bocsássa meg nekem,
Tiltott fához nyúlt mind a két kezem.


Hogy kell Júliának lenni?

Segíts, hogy talpon maradjak,
Van még amit odaadjak,
Van bennem egy csodás álom,
Ha elfordulsz, nem találom.
Segíts, hogy mindent leírjak,
Ne akard, hogy újra sírjak,
Bátorítás kell szívemnek,
Hogy még mindent befejezzek.
Több száz lap hever elõttem,
Egy akadályt már legyõztem,
De mi lesz, ha nincs több erõ?
Zuhog ám a hideg esõ.
Hideg falak tekintete,
A magánynak hûtlen keze,
Átölel, s nem szól a lantom,
Hiába kezemben tartom.
Segíts, hogy folytatni tudjam,
Sóhajjal a felhõt fújjam,
Derûs ég kell és nyugalom,
Talán akkor majd folytatom.
Az erõmet te vitted el,
Reménytelen szerelemmel,
És a falak egyre nõnek,
Mosolyognak és gyötörnek.
Keserves az álmok éjje,
Megébred a szenvedélye,
Érzem, te sem tudsz aludni,
Álmaimtól szabadulni.
Miért kell hazugságban élni?
Miért kell a vágyaktól félni?
Miért látom az ellenséget?
Úgy követ, mint egy kísértet.
Volt, amikor megnyugodtam,
Mikor feléd sóhajtottam,
De már fáj a sóhajtásom,
Benne él a vallomásom.
Miért nem vagy bátor férfi?
Ki a boldogságot kéri?
Miért rohansz a magányba?
Te is szenvedsz a hiányba.
Mosolyodban tüzes lángok,
Csak egy hívó szóra várok,
Szeretnélek átölelni,
Ne engedj tovább szenvedni.
Hogy kell Júliának lenni?
Kit nem szabad, azt szeretni?
Hogy kell életben maradni?
Mit nem szabad, azt akarni?


Veled vagyok

Veled vagyok, ha fölébred a reggel,
Veled vagyok, bár nem látsz a szemeddel,
Veled vagyok, ha repülnek az álmok,
Veled, ha néha céltalanul járok.

Ott vagyok a szélben, mi megérinti ajkad,
És a napsugárban, ha megpihen rajtad,
Én vagyok a sóhaj, mi a szíved marja,
Én vagyok a remény, mi lelked takarja.

Én vagyok a zaj a halálos csöndben,
Az árnyékod vagyok, mi elkísér könnyen,
Tudom, hogy érzed e titokzatos képet,
Mondd, hogy akarod, máris eléred.

Mint márványtáblára ha rávésnek egy nevet,
Hiába akarod, már el nem törölheted,
Csak ha összetöröd tûnik el a nevem,
Mondd, ha megmutatom, te ezt kineveted?

Ne vedd ki kezembõl a márványt, a vésõt,
Mert kimondok egy szót, talán a legvégsõt,
Akkor is veled vagyok, ha akarod, ha nem,
Csak így élhet a költõ, ha van szerelem.

Oldal: Versek
Hankovszki Ilonka Versei - © 2008 - 2024 - hankovszki-ilonka.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat